Nahát ilyet… Több a hozzászólás, mint a bejegyzés! :)
2008 május 14. | Szerző: hapcivirag
Millunak utólag előre: minden jót Neked is! Az asztmát sajnos én is ismerem, mondhatnám testközelből… Én is és a lányom is. 🙁
Kamilla: ha utálsz sportolni… Hát… Hogy őszinte legyek, az volt az első gondolatom, hogy sajnállak. De tényleg. Hááát… Ööö… Igen, elég sokat nyavalyogsz. Erről meg az jutott eszembe, hogy akkor a jó szexet sem szereted, merthogy ott is megizzadsz?! Sőt, össze! Na nem vagyok szexmániás, nem azért jut mindig ez az eszembe, csak egyszerűen ez a legkézenfekvőbb, legintimebb pillanat, amikor az ember olyannyira kitárulkozik, hogy annál jobban nem is lehet. És én elég nehezen tudom elképzelni, hogy közben is azon agyaljak, mennyire izzadok… 🙂 A sport nem azért kell, hogy agyonizmosodj! Ez tévedés! Ha nem versenyszerűen csinálod és nem leszel mániákus, az egészséges mértéknél nem leszel izmosabb! Ha nem tetszik a konditerem, a kocogás, az aerobic, van ám még ezer más! Úszás – jaj, tudom, ezer bacit lehet összeszedni… 🙂 (4 éves korom óta sportban élek. Ritmikus sportgimnasztikával kezdtem, utána 13 évig jöttek a küzdősportok, utána évekig úsztam is. Egyszer sem kaptam el amúgy semmit.) Szóval, ha az úszás sem tetszik, még mindig ott az erőgyaloglás. Vagy ha az is unalmas… Vívás. Vagy a balett (azért azt nem merném állítani, hogy attól nem leszel izmos! A konditermet se úgy képzeld el, hogy naponta órákat küzdesz a súlyokkal – azt csak a nagyon mániások csinálják). Vagy a jóga. Az is kiváló ám! Vagy a tai chi. Annyi, de annyi mozgásforma van! Mozogni (sportolni) nem azért kell, hogy fogyj vagy hízz vagy izmos légy, hanem az egészséged miatt. A rendszeres sport csökkenti a vérnyomást, a pulzusszámot (volt egy vízilabdás pasim. A nyugalmi pulzusa 46 volt! – Az összehasonlítás kedvéért a normál nyugalmi pulzus 76…), ezáltal az érfalakra gyakorolt nyomást. Erősíti a szívet, a tüdőt, karban tartja az emésztést, ruganyossá és könnyeddé tesz, csökkenti az időskori csontritkulás veszélyét, soroljam még?! Egyébként kocogni-futni én is utálok… Amúgy biciklizni is.. 🙂
hapsika: volt-e ilyen pasim? Mármint macis alkatú? Egy kivételével mind az volt… Az csak jó, ha izmos és erős, de az agyonszálkásított pasik nem tetszenek (mint pasi, az öcsém sem kéne). A vékony férfiakat meg egyenesen kerülöm. Valahogy úgy van ez, hogy számomra egy férfi erősebb, mint egy nő, és így tud biztonságot nyújtani. Namármost, én 13 évig küzdősportoltam, egy vékony pasit fél kézzel lehajítok magamról. És nem szeretem magam nagyobb darabnak sem érezni, ha átölel. Szóval nem zavar. Épp ellenkezőleg. De a környezetemben elég sok nőt ismerek, aki ezzel ugyanígy van.
Válaszok még… :)
2008 május 14. | Szerző: hapcivirag
Millu: semmiképpen se zsírt zabálj!!! Igaza van Móninak! Épp ezért nehéz feladat. Olyat mindenki tud, hogy ül-fekszik-alszik egész nap, eszi a zsírt és hízik. Az nem nagy kunszt. Viszont egészségtelen, de nagyon. Én azért első körben egy teljes labort javasolnék, lehet, ott valami kiderül. Ha nem, és minden rendben van az egészségeddel, akkor irány a konditerem és egy fitnessz-szakbolt, ahol biztosan tudnak tanácsot adni. Akár edzéstervet illetően, akár táplálékkiegészítőket illetően (semmi bajom nincs a táplálékkiegészítőkkel. Az egészségre nem káros, nincs benne zsír, viszont segít akár fogyni, akár hízni, akár alakot formálni – feltéve persze, hogy az ember komolyan veszi a mozgást…). Szakedzővel mindenképpen beszélj, mert szerintem például az sem nőies, ha valaki csak az izmai miatt nagy súlyú… Még pasiban csak-csak elmegy, bár én jobban szeretem a kipárnázott egyedeket, de nőben… Ha pasi lennék, futva menekülnék a túlizmolt amazonoktól (mondjuk az agyonfogyasztott piszkafáktól is, de az én különbejáratú mániám az marad, hogy az az igazi, amikor van mit fogni egy nőn…). Apropó, tudtátok, hogy a BMI, azaz a testömmeg-index kicsit csalós? Na nem nálunk, holmi halandó emberkéknél. Nálunk nagyjából jó. De pl. a testépítőknél vagy azoknál, akik csak simán nagyon komolyan veszik bármelyik izomsportot, totál nem jó. Az izom ugyanis nehezebb, mint a zsír… Ezt tudtátok? Tehát, lehetek én 70 kiló, ha az izom, akkor nem vagyok kövér, de nem ám! Ha 70 kiló színtiszta izom van rajtam, kevés testzsírszázalék mellett ugyebár, az minden, csak nem túlsúly vagy elhízás! – Hát ezért nem kell a mérleg, ezért jó a centi! Szóval, a BMI-re visszatérve: teszem azt, Arnold Schwarzenegger 185 cm magas mondjuk és versenysúlyban volt úgy 130 kiló. Volt rajta hájika??? Egy csepp sem! Bezzeg a BMI-je szerint kórosan elhízott volt… Hehehe. De ha az öcsémet nézem, az ő BMI-je is a jókora túlsúly felé tendál, pedig neki is lapos és kockás a hasa (no meg akkora bicepsze van, mint a fejem kétszer… A vállairól ne is beszéljünk…) Merthogy ő meg 186 cm magas és 105 kiló körül van.
Vigyorkának: persze, hogy létezik. Mindig összefutok eggyel-eggyel… Olyan is van, aki közölte, amikor így meglátott, hogy jó-jó, de mostmár azért ne fogyjak már. Tulajdonképpen az sem lenne nagy baj, ha kicsit visszahíznék (pedig tényleg nem vagyok extrém sovány. Még csak sovány sem. Csak normál.). Szerintem ez egy totál téveszme, hogy a férfiaknak csak a vékony nők kellenek. Mi a szöszt tudnak az ágyban fogdosni egy piszkafán?! Tegyük hozzá, az igazi férfiakról beszélgetünk most, nem az álmacsó puhapöcsökről… Juj, elnézést… Az a prototípusa, hogy nem kilóban méri a nőt, hanem kisugárzásban, ápoltságban, stílusban, észben, érzelmekben, nőiességben, jó szexben, vagányságban, focimeccsben, sörözésben. Namost mindehhez nem kell soványnak lenni… De mindjárt bemásolok ide egy régi-régi blogbejegyzésemet. Volt egy freeblogom, még 1-2 éve oda írogattam (most is megvan még egyébként, aki kíváncsi, beleolvashat: http://kisejizene.freeblog.hu – ha olvassátok, figyeljetek, mindig a végére kell ugran, mert annyit írtam, hogy nem tudja az összeset egyszerre megjeleníteni…). Az agyonsoványított plázacicákról is van benne szó – márpedig akkor még igencsak 70 kiló felett voltam, tehát benne éltem az élet sűrejében… Hihi. Egyébként az igazi férfi nem azt mondja, hogy duci, kövér, dundika (kistehét, bálna, mamutfenyőmókus), hanem azt, hogy asszonyos. És ez nekem nagyon tetszik. Minden benne van. A szeretet is, a tisztelet is – igen-igen, hogy tisztelnek azért, mert megszültem és felnevelek egy gyereket. És valóban, asszonyossá váltam és ezt még véletlenül sem szégyellem, nincs is rajta semmi szégyellnivaló. Mégiscsak kihordtam és megszültem egy gyereket (mégha császárral is – attól még könyékig bennem turkáltak…), mégiscsak nemsokára 32 leszek (habár nyugodtan lehet felezni az idiótaságomat illetően…), mégiscsak 16 éve élek szexuális életet – ezek mind befolyással vannak egy emberi testre. Pont épp az említett pasi nézett rám valamelyik nap csúnyán (nagyon jó barátok maradtunk a szakítás után is): hízzál egy kicsit. Asszonyosan jobban tetszettél. Most meg egy deszka vagy (pedig nem 56 kiló vagyok, mint hajdan, 18 évesen…). Szóval, igazi férfit kell találni, nem egy (na jó, nem írom le még egyszer) felületes valakit. Mindig muszáj azért azt hangsúlyoznom, hogy ez sosem jelenti önmagunk elhanyagolását!!! Attól nyilván senki nem fog szeretni egy nőt sem, ha pörköltszagúan és koszlott háziruhácskában jön-megy. De ez el sem várható. Ki szeretne egy pasit sörszagúan és koszos atlétában?! És melyik nőnek tűnik fel egy általa szeretett pasin +10 kiló, ha semmi más nem történt, csak a hízás? Ha ugyanolyan ápolt és jó illatú? És a pasik miért lennének ezzel máshogyan? Na jó, jön a blogidézet:
“
Heló-beló, naplócica! 🙂 A VONZÓDÁS. Mitől van és mitől nincs? Elgondolkodtam rajta egy kicsit, íme, az eredmény (természetesen minden, amit leírok a saját véleményem és a saját tapasztalataimon alapszik. ha valaki mást tapasztalt, írja le ő is… 🙂 ): Szóval, a vonzódás érdekes dolog. Sosem tudni, mikor kit és hol talál meg. És kinek a személyében. Van egy személyes tapasztalatom ezzel kapcsolatban: történt egyszer, még tavasszal, hogy munkahelyet kerestem, s behívtak interjúra. Meg is érkeztem annak rendje és módja szerint, könnyed smink, a munkakör betöltéséhez illő ruha (értsd: kosztüm), szóval kissé lazán elegánsan. A leendő főnököm előjött, én könnyedén kezet nyújtottam és bemutatkoztam. Ő meg csak állt és bámult. Azt hiszem, a száját éppen nem tátotta el. Éppen addigra ocsúdott, mire én újra be akartam mutatkozni, viszonozta a kéznyújtást és leültünk megbeszélni a részleteket. Nem ragozom, egy hét múlva felmondtam, de a szemeit sosem felejtem el… Az úr elől máig menekülök, mert ahányszor eszembe jut, annyiszor percekig remegek, annyira vonzott. Na nem mintha üldözne. Saját magam elől inkább… 🙂 Hogy miért nem lett belőle semmi? Mert teljesen más világ vagyunk, legyen ennyi elég. Viszont sosem gondoltam volna, hogy egy hipergazdag férfinak is vonzást jelenthetek, nem is akármilyet. Aki bármelyik nőt megkaphatná és nyilvánvalóan meg is kapja. Hisz manapság trendi olyan pasas mellett futni, akinek rengeteg lóvé nyomja a zsebét. Csakhogy, nálam nem a pénz számít, hanem az EMBER. Nos, nem tudtam meg, milyen ember… Nem mondom, hízelgett a hiúságomnak, hiszen nem tartom magam szépnek, de kénytelen voltam elgondolkodni a vonzódás, mint fogalom mibenlétén. Hiszen, ez a pasas bármelyik szép, trendi, vékony, agyonszolizott nőt megkaphatta volna, nem csak gazdag, de még ráadásul jó pasi is. Tehát: mitől is függ? Egy biztos: nem a szépségtől. Ha így lenne, nem lett volna ez a reakció (mint írtam volt, nem tartom magam szépnek). Lehet, ezt nem kéne tovább ragozni, de azért pár mondatot megér szerintem. Tehát, mi a szépség? Úgy tűnik – főleg ezek után – , hogy egy roppant relatív fogalom. Ezzel tehát összefügg a vonzódással. Valószínűleg mindenki ahhoz vonzódik, amit/akit szépnek talál (értsük ezalatt a jóképűt is). Igen, de ez vajon külső vagy belső szépség-e? Itt lép be a kisugárzás. És az antennák – jobb szót nem találok rá. Hm. Eszem egy kis salit, agyfényesítő gyanánt. 🙂 Fini volt. 🙂 Tehát, számomra elég egyértelműnek tűnik, hogy ha az adó és a vevő összefut, ott bármi megtörténhet. Csak ez sajnos az esetek többségében nem így történik! De térjünk vissza a szépségre: ki szerint szép egy plázacica? Van, aki szerint igen. Van, aki szerint nem. Van, aki vonzónak találja, van, aki nem. De szögezzünk le legalább egy dolgot: az idő halad, mi pedig nem leszünk fiatalabbak. Ergo: a plázacica ugyanúgy fog kinézni 30 év múlva, mint én: ráncosan… Talán még ráncosabban a sok szoláriumtól. És még mindig nem tudom meghatározni a szépség fogalmát. Azt hiszem, több dologból tevődik össze, hozzátartozik az ápoltság (talán ez a fő összetevője), a kisugárzás (na, ez a legrelatívabb), a stílus (második fő összetevő) és az életmód. Én nem tartom szépnek a plázacicákat. A modellek és színésznők többségét sem. Számomra az etalon Cindy Crawford. Mert nem mesterkélt. Valahogy az az érzésem, hogy a plázacicák 99%-a annyira el van foglalva saját magával, hogy képtelen másik világban – akár egy másik ember világában – létezni. No, akkorhát ideje megfogalmazni – habár homályosan is – a plázacica fogalmát: olyan nő, aki mindig a legdivatosabb, legdrágább, legmárkásabb cuccokat hordja, függetlenül attól, hogy az jól áll-e neki. Akin továbbá csak aranyékszert látni, aki súlyos pénzeket költ havonta szoláriumra, edzőteremre, fodrászra, kozmetikusra. Aki folyamatosan fogyókúrázik, és minden egyes kirakatban azt nézi, hogy a.) hol van rajta plusz deka, b.) hányan fordulnak meg utána. Továbbá, aki képtelen másról beszélni, csak és kizárólag magáról (minden egyes alkalommal előadja a fent felsoroltakat), mindent csak nyávogva képes előadni és kizárólag a gazdag pasasokra hajt (hogy ezt miből látja? Pont olyan egyszerű, mint ő: a külsőségekből). Aki magára ismer, attól elnézést kérek, írtam az elején, ez a magánvéleményem… 🙂 Tehát, ott tartottunk, hogy miért nem találom szépnek az ilyen nőket. Egyszerű a válasz, habár több mondatot is igényel: röviden és tömören: mert nem tudom elképzelni, hogy egy jó szexbe belefeledkezzenek… És ez fontos. Lehet, hogy földhözragadt, lehet, hogy mondén, lehet, hogy kurvás, lehet, hogy közönséges. De ez még mit sem von le a fontosságából. El tud bárki képzelni egy plázacicát meglehetősen intim helyzetben? Hát én egyszer megpróbáltam, és nem tudtam, hogy nevessek-e avagy sírjak. A következő kép tárult a szemem elé: plázacica szeretkezik és folyton azt figyeli, vajon mindig a legelőnyösebben látja-e őt a pasi??? Tehát: has behúz, mell kidomborít, fenék megfeszít. Utána persze izomláz. Na nem a jó kis szeretkezős izomláz, neeem… Edzéses izomláz. Viszont közben elfelejti figyelni a.) a partnere reakcióit, b.) a saját örömét. Ergo: egyszerűen képtelen belefeledkezni egy igazán jó szeretkezésbe. Ez persze nem csak a plázacicák sajátja, sok nő beleesik ebbe a hibába. Kár. Sokan azt figyelik, hol dudorodik a hájika, hogy helyezkedjek, hogy ne látsszon, inkább csak sötétben csináljuk sötöbö… 🙂 És hogy ez hogy kapcsolódik a vonzódáshoz? Távolról, de mégis: egyszerűen nem vonzó egy olyan nő, aki a legősibb és legtermészetesebb szituációban képtelen természetesen viselkedni – és ez persze látszik is rajta. A férfiaknak ilyen szempontból sokkal könnyebb dolguk van: amint szexre kerül sor, soha többé nem képesek másra koncentrálni 🙂 (éppen ezért nem kellene félni a hájikáktól…). Hogy mégis sok férfinak plázacica kell? Igen, a külső sok embert megtéveszt és elvakít. Főleg a mai világban, amikor a tökéletesség a legfőbb érték. A tökéletes manöken-alkat, mert ugye a belső tökéletesség még ennél is relatívabb – látott már valaki tökéletes emberi bensőt újságban, plakáton, tv-ben? Na ugye, hogy nem. Bezzeg a tökéletes külsővel minden tele van. És ráadásul ijesztő is, hiszen azért vagyunk emberek, hogy egy tökéletes embert látva felnagyítsuk saját gyarlóságainkat és inkább menekülőre fogjuk a dolgot. De… Ettől még a vonzódás él és virul. És független. Szabad. Nem köthető sztereotípiákhoz (vékony, barna lányt keresek kék szemmel, szőke, kék szemű herceget akarok stb.), nem engedelmeskedik senkinek és semminek, kizárólag saját magának. Ha az adó és a vevő találkozik, ott nem szükséges semmi más. Nem agyal az ember azon, hogy milyen emberbe botlott bele, hogy sok pénze van-e vagy kevés, hogy úriember-e/úrinő-e avagy egy bunkó. Mint ahogy a vasdarab sem filózik azon, hogy akkor most a mágnes vonzza-e vagy sem… Viszont az emberek esete sokkal bonyolultabb, mint a vas és a mágnes. Merthogy azért áldott (vagy vert?) meg bennünket az Jó Istenkénk odafentről a gondolkodás, lelkizés, pszichózás és őrületbe kergetés képességével, hogy bonyolítsuk az ügyet. Ha egy szuka kutya tüzel, azt bármilyen kan befedezheti, és meg is teszi, amint lehetősége van rá. Ha egy nő és egy férfi vonzzák egymást, akkor jön az ész s értelem. Hogy eldönthessem: más világ vagyunk-e, vagy akarok-e szenvedni. S persze mindeközben szenvedünk is egy kicsit. Hiszen lételemünk (főként a nőkről beszélek most). Az ember nem ösztönlény, s ez bizony komoly összeütközéseket szül a vonzódással, mint szabad s független fogalommal. Sorry. -ezt itt most lezárom- -még millió gondolat kavarog a fejemben- -de már képtelen vagyok rendbeszedni őket- -egyszer talán sikerül-”
Válaszok és minden más
2008 május 14. | Szerző: hapcivirag
Manyinak: én is féltem, hogy visszagurulok. Egy idő után elmúlt a félelmem. Sokáig kapaszkodtam a súlyomba – annak idején a 65 kiló álomhatárnak tűnt, mivel nagyjából 8 évig képtelen voltam 72-75 alá menni. Emlékszem, naponta 2 órát jártam konditerembe. És nem. És nem. Az a fránya mérleg… Most nincs is itthon mérlegünk, onnan tudom, hogy hány kiló vagyok, hogy egy-egy ismerősömnél van, kb. havonta-kéthavonta járok hozzájuk, olyankor ráugrom. De ha esetleg épp 64-et felöltözve, ebéd után, az sem érdekel annyira, hogy a fejemet fogjam. A CENTI A LÉNYEG, CSAJOK! NEM A KILÓK! Szóval, idegeskedtem, hogy mi lesz, ha visszahízok. Egy idő után rájöttem, hogy nem fogok. Azt hiszem, hogy nincsen csodamódszer, ami általánosan mindenkire igaz. Van egy barátnőm, aki Norbis kaják mellett sem tud lefogyni – szerintem hiába is erőlködik, én például így szeretem, ilyen töltöttgalambnak. 🙂
Most biztos minden dietetikus a fejét fogja, de én nem szoktam reggelizni (megjegyzem, az ájurvédikus táplálkozási rendszer szerint a reggeli nem egészséges, mert a délelőtt a méregtelenítés és tisztítás ideje és ilyenkor nem illik megterhelni a szervezetet – mondtam én, hogy sok módszert mostam össze…). Ebédelni sem igazán, ha nagyon dolgozom, nem is érek rá (ilyen elég gyakran van). No és van másik oka is: székes fővárosunkban állati drága az ebédelés. Egyszerűen egyrészt nem futja rá, másrészt akkor is sajnálnék egy levesnek nevezett löttyért és egy közepes minőségű második fogásért 1500 forintot kiadni, ha lenne. Általában, ha éhes vagyok, bekapok egy-két „egészséges” kekszet, Jóreggelt-et vagy valami müzlis izét, vagy joghurtot. Miután megittam legalább 1 kávét (egészségtelen élet, sálálálá) – kávé nélkül a.) nincs reggel, b.) ha két napig nem iszom, úgy fáj a fejem, hogy majd’ beledöglöm (alacsony vérnyomásnak is vannak hátrányai). Azután délelőtt jön 2 bögre tea – szinte csak zöld és fehér teát iszom, legújabban a fehérre szoktam rá mert egyszerűen annyira finom, hogy képtelenség abbahagyni. A víz nekem nem „oltja” az éhségemet, de a kávé és a tea sokat segít. Én jobban kedvelek üres gyomorral élni és molyolni, mert könnyebbnek érzem magam. Délután 4 óra körül szoktam valami komolyabb kaját enni, változó, hogy mit. Én bármit megengedek magamnak – ezt már kikísérleteztem –, mert nem hízok. Tényleg a mennyiség a lényeg. És ha az ember az idő nagy részében kevesebbet eszik, egy-egy családi összeröffenéskor a.) nem is tud sokkal többet, b.) nem történik semmi, tehát nincs lelkiismeret-furdalásom, c.) nem is esik jól sokat enni. Mennyi a kevesebb? Egy nagyobb pizza negyede bőven elég. Mint írtam, egy dietetikus bizti a fejét fogná, ha ezt elolvasná. Az a helyzet, hogy nem érdekel. Sokkal fontosabb dolgaim is vannak, mint az evés. És azt hiszem, ez a titok nyitja. Rengeteg olyan dolog van, amit fontosabbnak tartok elintézni, mint hogy leüljek enni. Munka, gyerek, házfelújítás, blogírás :o), tanulás, olvasás – mindig elfoglalom magam: „mindjárt eszem, de ezt még gyorsan megcsinálom” címszó alatt. Mivel azért az egészséges táplálkozással is tisztában vagyok, a vitamin-, ásványianyag- és nyomelem-bevitelt úgy oldom meg, hogy valami vitaminkészítmény szokott otthon lenni. Ebben is finnyás vagyok… A pezsgőtablettákat szeretem, mert folyadék is, íze is van (de csak párat szeretek belőlük – a kétszínű Plusszokat).
Apropó, folyadék… Régen alig ittam. Mostanában rászoktam és tényleg igaz az, amit sok újság ír és én sosem hittem el és mindig lusta voltam betartani: a sok folyadék gyorsítja a fogyást.
Amellett, hogy elég keveset eszem, szeretném valahogyan méregteleníteni a szervezetemet – nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de tél végére én egyszerűen nehéznek érzem magam. Nem súly szempontjából, hanem egyszerűen… Olyan nehézkesnek. Vettem még kétféle teát, az egyik méregtelenítéshez való, a másik állítólag fogyókúra kiegészítéshez (az egyik kék virágos, a másik rózsaszín, de most fel nem állok megnézni a nevüket. Az egyik BioSlim, a másik meg BioFitt talán) – háááát… Finomak, azért iszom őket. Kicsit talán jobban is érzem magam tőlük, de ezt nem merem kizárólag rájuk fogni.
Ferminának: írtam már, csak lehet, még nem olvastad: én nem fogyókúrázom, ez egy váltás. Azért nem szedtem vissza, mert erre a fajta életre álltam be és így nincs mitől visszajöjjenek. Épp ezért mentek le maguktól. Az, hogy sokat foglalkozom az ápoltságommal és foglalkoztam önmagam rendbetételével, magával hozta, hogy figyelek magamra. A bőr… Az a baj, hogy ebben nem nagyon tudok tanácsot adni. A 116-os derékbőséget 67-esre cserélve sem lötyög a bőröm. A melleim sem lógnak üres tejeszacskóként, visszanyerték eredeti formájukat. Azt hiszem, ez abszolút genetika kérdése, anyukám is 25-30 kilókat hízott a két terhessége alatt, és még most sem lóg semmije, 63 évesen. Mivel mindig szép volt a bőröm, ez volt az, ami tulajdonképpen elindított ezen az egész változáson. Hogy ha már kövér vagyok, a bőröm maradjon is szép. A hízásra-fogyásra egyetlen dolog emlékeztet: a terhességi csíkok. Azok bizony maradtak a hasamon és a csípőmön, de azok is annyira elhalványultak, hogy felületes szemlélő észre sem veszi. Ettől függetlenül leírom, hogy én mit csináltam. A terhesség alatt terhességi krém (bevallom, nem sokat segített, a legutolsó hónapban szanaszét repedtem – pedig aranyárban mérték). Szerintem ez a fogyás kiindulásakor nem árthat… Aztán utána krémezés. Fóliázás. Amikor már lehetett persze, mert a császáros sebnek időt kellett hagyni, hogy begyógyuljon. De úgy nézett ki a dolog, hogy reggel fürdés, jó vastagon krémezés valami extra krémmel (inkább nem ettem és nem eszem most sem, de a bőrápolás nekem extrán fontos, majd leírom, erről mit gondolok) – nem érdekelt és most sem érdekel, hogy ragad, hogy zsíros, hogy nehezen szívódik be. Rá frissentartó fólia. Az egész derék- és csípő-tájékra. Egész délelőtt ebben csörögtem. Minden áldott nap. Van még egy kis fából készült sünim. Masszírozós süni. Mivel elég érzékeny a bőröm, eleinte állatira fájt, még akkor is, ha vastag krémréteget masszíroztam a bőrömbe. Már megszoktam. Most sem kellemesebb, de valamit valamiért. Szóval, miután bekentem magam mindenféle testfeszesítő-fogyasztó-narancsbőrelleni csodaszerekkel, ezzel a sünivel a kencét beledolgoztam a bőrömbe (nehogy már a ruha szívja fel!). Melós dolog és hosszadalmas is. Viszonylag fehér a bőröm (azért nem tartozom a tejfehér kategóriába, de sötét bőrűnek egyáltalán nem vagyok mondható). Ha untam, vettem önbarnítós testfeszesítős kencét (a Dove a legjobb – ez itt a reklám helye… A Nivea is nagyon jó, de szaga van). Azzal még többet molyoltam, mert nem foltos akartam lenni, hanem barna. Be is jött. Ehhez viszont mostanában nincs kedvem… A szoliról, ha már a barnításnál járunk: régebben jártam szoláriumba, nem túl gyakran, úgy hetente egyszer-kétszer 10 percre. Tehát keveset. És elkezdtem viszketni, hámlott a bőröm, minden bajom volt. Gyorsan felhívtam aput, hogy ugyan mondja már el nekem a szoli tulajdonképpen hogyan hat a bőrre?! Elmondta. Soha a büdös életben nem megyek többé szoláriumközelbe, a bőröm épsége többet ér, mint a műbarnaság. Tulajdonképpen nem annyira káros, mint amennyire komoly az elhatározásom, de, mint írtam, mániákus bőrápoló vagyok. Az a lényege, hogy nagyon kiszárítja a bőrt és ettől az sokkal korábban öregszik és ráncosodik. Namármost. Én sokáig szeretnék szép bőrrel élni, akárhány kiló is vagyok. Nem akarok 40 évesen (egyre közeledik, bakker…) úgy kinézni, mint egy 60 éves. Nem akarok ráncokat, csak amennyit muszáj. Inkább nem leszek plázamacska-barna. Még ha a barnaság optikailag karcsúsít is. Az ember sokkal több ideig középkorú és idős, mint fiatal. Mindenki lesz egyszer 60 éves, sőt, több is és jó esetben akkor még mindig van 20-30 év hátra. Majd 60 évesen melléállok egy olyan nőnek, aki 20-30 évesen szolibarna volt és akkor nézzük meg az eredményt… Hehe.
Azt is gondolom még, hogy a lassú fogyás biztos, hogy jobb a bőrnek, mert több ideje van alkalmazkodni az új körméretekhez, több ideje van regenerálódni. Én egyébként a narancsbőrrel szenvedek. Van egy-két nagyon jó készítmény, bár alapvetően nem hiszek a kenhető-beszedhető csodaszerekben. A fenekem néha olyan göröngyös, hogy crossversenyt lehetne rajta rendezni. Ami érdekes, hogy néha meg nem… Lehet, hogy a rákent szöszök minőségétől függ.
Fermina, ebben a kérdésben azt hiszem, sokat nem tudtam segíteni… Sajnos. Mármint… Nekem szerencse. 🙂
Millunak: élj együtt egy pasival. Tuti hízás! 😀 Na jó, viccet félretéve: nem próbáltam még hízókúrázni. Elméletben tudom, hogyan kell (röviden: jó minőségű élelmiszerekben mindig kicsit többet, mint amit megszoktál), de gyakorlatban abszolút tapasztalatlan vagyok. A súly szerintem alapvetően genetika. Ez nem csak a töltöttgalamb-típusokra igaz, hanem a pálcikaemberkékre is. Volt még régen egy kolléganőm, aki bármit ehetett, 56 kiló maradt. Bármit alatt érts mondjuk ebédre 2 pizzát… Sütit… Tök mindegy. Álltunk és bámultuk. Hová a fenébe fér beléd ennyi?! Hogy csinálod, hogy nem hízol?! Basszus, mi csak ránézünk, már felugrott 2 kiló! Vigyorgott és megvonat a vállát, hogy ő sem tudja.
Dága Kincsem! (nem véletlenül írom így, a lányom szokta így használni és úgy tetszik…) A zsírbörtön lehet, azért van, hogy rádöbbentse az embert: nem a zsírmentességtől értékes. És ha erre rájön, és már nem csak óvatosan hisz benne, hanem TUDJA, akkor eljött az ideje, hogy kiszabadulhasson. Biztosan volt oka, hogy börtönbe kerültél. Szerezd vissza az önbizalmadat és az önbecsülésedet! Nem annyira nehéz, én is ezzel kezdtem (8 évig hallgattam életem szerelmétől (no komment…), hogy mekkora lúzer vagyok, mert nem úgy nézek ki, mint 19 évesen. 8 évig hallgattam, hogy ne zabálj már, hogy ezentúl kistehénnek foglak hívni, meg mamutfenyőmókusnak… S lőn. Viszont 8 évig férfiasan nehéz és kizárólag isteni finom kajákat főzhettem, mert ha nem, egyszerűen kidobta. Szerinted az én önbizalmam hol lehetett??? Amikor a lány megszületett – előtte az apja kihajított, mert talált szebbet, jobbat, fiatalabbat, karcsúbbat – úgy néztem magamra, mint egy nagy, hülye, hasznavehetetlen bálnára, aki semmire nem jó… Beletellett másfél évembe, hogy újra összerakjam magam. És segítség nélkül nem is ment volna. Hát ezért kezdtem el írni ezt a blogot. Mert szerintem sokan vannak így. Kell egy kis segítség, egy kicsi lökés, hogy minden nő megértse: királynő. Velem annak idején egy pasi érttette meg – akinek 85 kilósan is kellettem és akinek máig hálás vagyok azért, amit tett. Kicsit talán azzal próbálom ezt visszaadni neki, hogy próbálok másoknak is segíteni).
Lelkizés No. 2.
2008 május 13. | Szerző: hapcivirag
Kincsnek, és a többieknek, akik nem fogadják el magukat olyannak, amilyenek:
Épp most olvastam az egyik fogyi-blogban, hogy az írója azért akar lefogyni, mert akkor majd megtalálja a nagy Ő-t.
Vajon hány nő van így ezzel?
Vajon hányan fogják rá valamire, ha ez vagy az nem akar sikerülni?
Vajon hányan fogják rá a kilóikra, ha a valami nem akar sikerülni?
Biztosan sokan.
Szerintem ez tök hibás. Én nem vagyok sem Isten, sem mindentudó. Én csak simán jól érzem magam a bőrömben, de ez nem attól van, hogy 62 kiló vagyok! Ez azért nagyban genetika is, legalábbis egy töltött galamb sosem fog nádszállá karcsúsodni, hanem inkább gatyás galambbá soványodik… Avagy gebévé. Ami sokkal kevésbé áll jól egy nőnek, mint a kis túlsúly, ámde mégis nőiesség.
Nem értem, hogy a túlsúly miért zárná ki a nőiességet??? Én 85 kilósan is jól éreztem magam a bőrömben. És a 62-t nagyon nehéz megszokni. Máig úgy vásárolok ruhát, hogy rendre kétszer akkora méretet viszek be először a próbafülkébe, mint amekkorára szükségem van, aztán meg jó nagyon nézek, hogy ni, lötyög rajtam… De hát évekig jó volt! Hát most nem… Próba nélkül meg ki van zárva a ruhavásárlás. Vagy leesik rólam, vagy nem jön fel… Hihihi.
Az önmagunk elfogadása korántsem egyenlő az ápolatlansággal! Sőt… 98 kilósan szoktam rá arra, hogy képes vagyok egy óránál is többet eltölteni a fürdőszobában. Mert, ha már túlsúlyos vagyok, legalább minden más stimmeljen! Akkor legyek szép (tehát: smink minden reggel). Akkor legyek stílusos (ez nem egyenlő az aranyárban mért ruhákkal. Turi-mániában szenvedek és maximum a kínai ruhákat engedhetem meg magamnak). Legyek ápolt és jó illatú.
Hogy honnan jött a „ha így nem kellek, ne kelljek máshogyan sem!” felfogás? Hát ez elég egyszerű. Vonatkoztassunk el a személyeskedéstől, nem fogom senkire sem. De nézzük. Ha egy pasinak kizárólag 62 kilósan kellek… Visszatérve az első mondatokra: akkor az a nagy Ő??? Szóval, ha egy pasinak csak 62 kilósan kellek, ez több idegszálrojtozást is felvet. Eleve képtelen vagyok egy kapcsolatban úgy feloldódni, ha folyton azon rettegek, mikor hízok akár egy kilót is és akkor majd biztosan jól nem fogok kelleni. Miért számít pont a kiló, amikor van sok más, ennél jóval fontosabb dolog is (úgymint tisztelet, szeretet, szerelem, miegymás…)? Eleget hallottam én olyanokat, hogy kistehén, mamutfenyőmókus sötöbö.
Eperm-nek üzenem (habár nem biztos, hogy olvasni fogja): szerinted Soma azért él boldog házasságban, mert nádszálkarcsú?! Nohiszen, ha a nagy Ők csak erre hajtanak… Naugyanmár… És ha nádszálkarcsún, gebén, vékonyan, soványan sem talál valaki magának megfelelő partnert, mire fogja? Hogy rosszul állnak a fogai? Vagy bandzsa? Vagy nagy az orra? Nem sok ez az önutálatból???
Ezt meg Kincsnek: Soma pont azért él boldogan, mert elfogadta önmagát. Tessék, itt az élő példa a rivaldafényből. Most magyarázzam?! Biztos vagyok benne, hogy ő jól érzi magát a bőrében – töltöttgalamb-típus, remekül öltözik, remek a humora, foglalkozik a lelkével, boldog a házassága, soroljam?! Az ápolatlanság igen messze áll tőle! Fogadni mernék, hogy sok gebe plázamacsek szíves-örömest cserélne vele! Jahh, hogy Somát emberszámba veszik és nem státuszszimbólumként mutogatják?! Oppá, bocsika… Hát erre írtam én, hogy ha túlsúllyal nem kellek, ne kelljek máshogyan se! Én nem óhajtok státuszszimbólum lenni. Most sem. Régen sem. Sohasem. Tehát, ha olyannal találkozom, aki efelé tendál, azt bizony menesztem (Jelentkező dumája: Mert őt csak jó kocsival, aranyakkal és jó nőkkel lehet látni. Hát akkor csá. Nem óhajtok beállni a sorba a jó kocsi és a fuksz után közvetlenül.).
Sajnos elég sztereotip felfogásunk van a túlsúlyról (direkt nem használom a kövérség szót): automatice a pörköltszagú, kinyúlt tréningruhás, lenőtt-festett hajú, fáradt, elsárkányosodott citromcápa-háziasszony ugrik be. Pedig nem erről van szó! A két dolog nem egyenlő!!!
Azt gondolom, hogy önmagunk elfogadása nem a kilóinknál kezdődik, hanem a tükörnél. Gyakorlat: állj a tükör elé, nézz a saját szemedbe. Nézegesd egy kicsit. Mondd ki a neved és azt: szeretlek és elfogadlak olyannak, amilyen vagy. – Na, megy? Hát nekem nem ment először. Elbőgtem magam. Saját magammal képtelen voltam igazán őszinte lenni és amikor erre kényszerültem, állati szar volt!!! Nem voltam képes szeretni saját magam!!! De ha én nem szeretem magam, akkor mástól ugyan hogyan várnám ezt el?! A tükör… Mindig akkor áll elé az ember, amikor valami csúnyaságról van szó. Csak úgy sosem. Sosem vesszük észre a szépet magunkon!!! Sosem! Tükör mikor kell? Ha kinyomsz egy pattanást, mert randa. Ha kiszeded a szemöldököd, mert kusza. Ha kifested magad, mert smink nélkül máximum szürkeegér vagy. Ha megnézed, hány kiló háj lóg rajtad… NEM! Ezt nem! Sose többet nem! Ha én nem veszem észre magamon a szépet, mástól hogy várjam el?! Hiszen én állok önmagamhoz a legközelebb! És önmagamnak sem tetszem?! Észre kell venni magunkon a szépet, barátságban kell lenni önmagunkkal – ezt meg kell tanulni, mert manapság mindenkit agyonkábítanak a műértékekkel.
Ugye-ugye, milyen messze van ettől az a pár kiló súlyfelesleg… 🙂
Egyébként azt gondolom és azt látom magamon, hogy ez egy hosszú folyamat. A fogyásra értem ezt. Mert nem arról van szó, hogy hipp-hopp, lenyomok 10 kilót aztán hűdejólesz. Nem. 10 kiló után sem lesz jobb, először is. Mert akkor majd jön valami más csúfság, ami nem tetszik és a körnek sosem lesz vége. Jobb fordítva kezdeni. Előbb elfogadom magam. Észre sem veszem és máris kevesebb étellel is beérem, mert nem vigaszból eszem.
NEM AZÉRT ÉLEK, HOGY EGYEK, HANEM AZÉRT ESZEM, HOGY ÉLJEK!
Másodszor: a hipp-hopp dolgoknak és az agyonkínzásnak mindig az a vége, hogy az ember jó, ha csak azt a tízest szedi vissza és nem a dupláját… Hát persze. Mert az a tízes önsanyargatás, amit nem lehet hosszú távon kibírni!
Szóval, amiről én írok, az nem egy gyorsan-sokat fogyókúra. Nem is kúra. Váltás. Eddig így éltem – ezután meg emígy. Semmi kúra nincs benne. Másképp élek. Ennek minden előnyével együtt. Nem a fogyás miatt váltottam első sorban. Ez jött. Szinte magától. Amiket itt leírok, azok csak kis segítségek voltak. ÉN (és mindenki egy én!!!) nem attól vagyok szép, ha sovány vagyok! Ráadásul én nem is vagyok sovány, mert a „manöken-alkathoz” még vagy 6 kilót le kéne dobnom. Hol érdekel az engem?!
Ezt a majd’ 40 kilót 4 év alatt adtam le. Hogy ez sok idő? Az első háromnegyed évben lement úgy 30, utána 3 évig stagnált a súlyom, majd az utolsó fél évben ment le a maradék 10. Nem sok idő. Minden relatív. Soha nem késő elkezdeni és így előbb-utóbb eljön az az időszak, amikor az ember már csak mosolyog a múlton. Ebben nem voltam türelmetlen, mert nem függött tőle semmi. Csak az, hogy én jól érezzem magam a bőrömben. Viszont éppen ezért a kitartásommal sem volt probléma. Nem sanyargattam magam, nem kínlódtam, nem vágyakoztam. Egyetlen dolog volt, ami bizonyosan sokat nyomott a latban: nagyon keveset ettem (megfigyeltétek már, ha az ember párkapcsolatban él, milyen könnyű hízni?! Fene a pasik száját, ők esznek lelkiismeret-furdalás nélkül, van pocakjuk is, de jól érzik magukat a kollektív teremtéskoronája-tudatban – önmagunk elfogadása, ugyebár… Hihihi. A csajok meg a sok főzőcskézés közben szépen felszednek egypár kilót. Tudom. Én is így jártam. Nem azt mondom, hogy soha többé nem főzök, hanem azt, hogy soha többé nem kóstolgatok!). Szóval, keveset ettem. Először is nem azért, mert ez volt a fogyókúra. Elsősorban az idegtől, de ugyanakkor tudatában voltam annak, hogy a kevés ételtől az ember gyomra kellemesen összeszűkül… Ami nem hátrány.
Van egy nagy hibám. Utálom telezabálni magam. Én azt nem tudom elképzelni, hogy családi összejövetelen azért egyek többet, mint ami jól esik, mert így illik… De már megszokták. Kétszer-háromszor bepróbálkoznak, aztán vállat vonnak és kész. Mindig épp csak annyit eszem, hogy ne legyek éhes. Apám szerint ez is a sikeres fogyás titka.
Még van nagy hibám. Utálom a sütiket. A csokit eleinte létfontosságú élelmiszernek tekintettem (hihi… pedig ez is mostanában volt…), mostanában havonta egyszer eszem. De a sütik… Áááá… A világból ki lehet kergetni egy krémessel. Brrr… Még a hideg is kiráz a gondolatától. Gondolom, ez most mintegy arculcsapásként ért minden sütiimádó és túlysúllyal küzdő embert – jahh, így könnyű! Hát, lehet. Sajnos nem tudom elképzelni, hogy mi a jó egy bazi nagy szelet csokitortában, mert én utálom.
Nna, megyek a lányomért az oviba.
Ui.: ez itt nem szentírás. Nem kinyilatkoztatás. Egyik bejegyzésem sem az. Csupán arról szól, én hogyan látom a világot, a kövérek és soványak világát. Szerintem mindannyian emberek vagyunk, nem a súlyunk határoz meg bennünket. Lehet egyetérteni a véleményemmel, lehet ellentmondani, lehet lesajnálni, bármit lehet. De a véleményemet elvenni úgysem tudja senki. 🙂
Tippek 2.
2008 május 13. | Szerző: hapcivirag
Na csak nem bírom ki… Az evés…
Itt is van egy-két megjegyzésem. Olvastam, hogy van, aki 1500 kalória körül tartott energiabevitellel akar fogyni. Hááát… Ha bele akar dögleni… Ha éhezni akar… Ha jó a jojó-effektus… Én nem. Én eldöntöttem anno, 98 kilósan, hogy soha többé fogyókúra!
Nyugi, nem akarok csodaszereket reklámozni! De a hozzáállás ugyebár… Kincsnek üzenem ezúton, hogy önmagunk elfogadásától nem maradunk úgy! Az egészséges lélek egészséges testet fog vonzani – és ezt minden hülyeség nélkül írom. Erről is majd később (wazz, a 24 óra tuti nem elég, ha az ember mindent el akar intézni).
Nem tudom, hogy most akkor kilokalóriáról vagy kalóriáról van-e szó, mert a fogyis cikkekben mindig kalóriákat emlegetnek, az ételekre meg kcal-ban minden felírva. Na mindegy. Ez az én hülyeségem. Csak azt jegyzem meg, ami fontos. Ez meg – számomra – nem az…
Szóval, sok módszert összemostam. Az alapja egy régi Shape-ben található.
Nem a szénhidrát és nem a fehérje számít. A szénhidrát ugyebár a napi teendőkhöz szükséges energiát szolgáltatja, a fehérje pedig az izmok elsődleges építőanyaga.
A zsír a fő ellenség.
Nézzük a három fő “elem” kalóriatartalmát:
1 g szénhidrát: 4 körül
1 g fehérje: mint a szénhidrát, vagyis 4 körül
1 g zsír: majdnem 10!!! 9,6 – ha jól emlékszem, de én bizony felfelé kerekítem… 🙂
Mint látszik, az általában sokkal kevésbé hizlalónak titulált fehérje ugyanannyi kalóriát tartalmaz, mint a szénhidrát – kalóriabevitel szempontjából tehát édes mindegy, hogy fehérje vagy szénhidrát… (más szempontból viszont nem mindegy, de erről majd később)
Így – legalábbis számomra – egészen más jelentést nyert a kalóriaszámolgatás… Hogy miért? Nem nem azt nézem a címkén, hogy mennyi kalória van benne, hanem azt, hogy a kalóriák hány százaléka származik zsírból! Ha a kalóriáknak csak a negyede származik az “ősellenségből”, akkor jöhet. Ha a harmada, akkor már húzom a számat. Elég egyszerű kiszámolni egyébként – ezért kerekítek 10-re… Hány gramm zsír van 100 g étekben? Azt beszorzom 10-zel. És megnézem, hogy ez a teljes, 100 g-ra írt kalóriának mekkora része. Hát, mit mondjak, elég sok kaját nem illő megenni… Virslik kizárva (még a Norbis is). A müzliszeletek közül egyetlen egyet találtam, a Cerbona meggyest, aminek viszonylag alacsony a zsírtartalma. A Norbis készételek közül azt hiszem, kettő van, ami megfelel ennek a kritériumnak, ha jól emlékszem (nem Norbi módszere ellen vagyok, Isten ments!!! Csak a saját módszerem szerint alkalmazom…). Rizs jöhet. Fejből egyébként nem tudom felsorolni, hogy mi minden jöhet, ha vásárolok, címkét nézek és fejben pillanatok alatt kiszámolom, hogy kosárba teszem-e… Ha valamin nincs rajta az adat, csak százalékban (joghurtoknál elég sűrűn előfordul…)? Eccerű: nem veszem meg… Veszek olyat, amin az adatok rajta vannak és jók is (pl. mézes Acitivia).
Elég egyszerű módszer, kalóriaszámolgatás marad, csak az ember kevesebb mindent vesz meg… Nálam bevált. Kicsit kombinálva, de folytatásnak is kell hagyni valamit… 😉
Tippek 1.
2008 május 13. | Szerző: hapcivirag
Még kicsit lelkiznék (fogok is, ha ráérek), de akkor hol marad a lényeg?! 🙂
Mivel kezdjem? Evés vagy mozgás? Legyen előbb a mozgás…
Amiket itt leírok tőmondatokban, azokat mindig mindehol lehet olvasni. Talán ennyire összeszedetten nem. Azért írom tőmondatokban, hogy egyszerű legyen, könnyen megjegyezhető. Ha valakit mélyebben érdekel, úgyis rákérdez (adott esetben az öcsémet is meg tudom kérdezni, hiszen ő is egész életében sportolt, junior országos bajnok küzdősportban, testépítő és ráadásul fitnessz-edző).
1. Mozgás nélkül nincs fogyás.
2. Tilos túlzásba vinni, de muszáj tenni érte! A túlzásba vitt mozgás nem csak a szervezetre káros, de a pszichénkre is (“kilóg a belem és mégsem történik semmi!”-effektus… Hát ezt is ismerem… :D).
3. A fogyást az aerob (vagyis az oxigénfelvétellel járó) mozgás segíti. Ilyenek: futás, aerobic, biciklizés – és utoljára hagytam a nagy kedvencemet: power walking, azaz erőgyaloglás. Később lesz róla szó.
4. Amíg az emberen hájika van, teljesen felesleges anaerob mozgásformákat űzni, mert az az izomtömeget növeli elsősorban (konditeremben tehát csak futópad, bicikli, stepgép jöhet szóba, habár én a természetes edzés híve vagyok). Tehát: kockás has lesz, de a háj alatt… 😀
5. Olyat kell választani, amit nem un meg az ember. Lehet váltogatni is. A kettes ponttal összefügg.
6. ARRA VAN IDŐD, AMIRE CSINÁLSZ MAGADNAK! Szóval nincs melléduma (én pl. este fél tizenegytől éjfélig szoktam sportolni – mert fontos, de csak akkor érek rá…)!!!
7. A zsírégetés egy bizonyos, emelt pulzusszám (apukám szerint 120) szintentartása mellett a 20. (értsd: huszadik) perc után indul el.
8. A túl magas pulzusszám nem zsírégető, hanem romboló hatással van egy túlsúlyos szervezetre. Megterheli a szívet és az érrendszert!
9. A túlsúly egyébként is egészségügyi kockázatot jelent, de nem csak a szívre, erekre, hanem az ízületekre is! Nem ér tehát rossz minőségű cipőben betonon kocogni, ha valaki a 170 centije mellé 85 kiló!
10. Az izomláz nem jó!!! Az izomláz kerülendő! Megfelelő bemelegítéssel az elején és nyújtással a végén el lehet kerülni (a legújabb kutatások szerint az izomláz azért van, mert a túlzott megterheléstől egészen apró, ún. mikrosérülések, mikroszakadások keletkeznek az izomrostokban. Épp ezért nem jó a régi taktika, miszerint még rá kell dolgozni! Ellenkezőleg: ki kell várni, míg a sérülések regenerálódnak, vagyis az izomláz elmúlik. Ezt édesapámtól tudom (élettanász, kutatóorvos és labor oszt. vez. egyébként. Tehát anatómiában és élettani dolgokban nagyon otthon van.). Az öcsémet is megkérdeztem a témában, a következőket mondta: orvos előadójától tudja, hogy az orvosok is nagy gondban vannak ezt illetően, ugyanis a régi elmélet is helytálló – miszerint a tejsav okozza az izomlázat, ugyanakkor az új is az. A kettő viszont ellentétes “gyógymódot” kíván: vagyis a tejsav könnyebben bomlik mozgás hatására, az viszont nem tesz jót a mikrosérüléseknek… Erre köss csomót. A valószínűleg helyes “terápia” az egy-két napos pihenés és a csökkent izomláz melletti visszafogott izomterhelés.).
Mégiscsak kell majd magyarázat, de most sajnos nem érek rá annyira. Majd mindegyiket sorra veszem. Muszáj dolgoznom. Pedig de szívesen írnék!
Én a következőképpen adtam le az utolsó három kilót (ami anyukám szerint már igazán túlzás volt) – tök egyszerű:
Hétköznap másfél óra power walking (nézzetek utána a neten, kiváló sport: nem terheli meg az ízületeket, mert “csak” gyaloglás, ahhoz viszont elég intenzív, hogy a pulzusszámot a megfelelő tartományban tartsa). Mindegy, mikor. Én éjjel csináltam, a végére még -10 fokban is melegem volt… 🙂 Az heti öt nap edzés, a másfél órás szintidőmet mostanra 15 perccel javítottam. Nagyjából 10 kilométer (lehet, hogy a 12 felé közelít). Sosem mértem, mert éjjelente a fülemre teszek valami gusztustalan, ámbátor nagyon pörgős zenét (értsd: techno, house, bármi, csak gyors legyen) és elindulok.
Namostmár tényleg megyek.
Ja, még valami! Attól, hogy az ember sportol, nem ehet iszonyatos mennyiségeket ám! Szóval nem úgy van, hogy most aztán jól benyomok minden hétvégén két krémest, mert úgyis majd ledolgozom! Neeem… De erről majd a kajás módszeremnél… Meg a kalóriákról is ott… Ami mindenki mumusa, szinte teljsen feleslegesen (az első 18 kiló úgy ment le 6 hét alatt, hogy innivalóként normál – értsd: nem kalóriaszegény szájösszetapasztós – kólán éltem… hehe… nesze neked szénhidrát-szegény diéta… Meg üres kalóriák… 😀 Azóta sem vagyok hajlandó lemondani róla, colaholic vagyok.).
Még valami…
2008 május 9. | Szerző: hapcivirag
… Muszáj volt megírnom a prológust, legalább két ok miatt is. Azt szeretném, ha minden olvasó tudná: tudom, milyen érzés túlsúlyosnak lenni. Aztán: szeretnék erőt és kitartást adni mindenkinek – hiszen nekem sikerült, sikerülni fog másnak is. És még: le kellett írjam, mert ismerem az ilyenkor szokásos gondolatokat. Én így kezdtem. És van út felfelé. ;o)
Prológus
2008 május 9. | Szerző: hapcivirag
Halihó mindenkinek!
Van már itt egy másik blogom, de arra gondoltam, ha már majd’ 40 kilót fogytam és oly sokan próbálkoznak keservesen, sikerek nélkül, talán örülnének egy kis bátorításnak.
Először is tisztázzunk pár dolgot:
a.) nem vagyok sem dietetikus, sem táplálkozástudós, sem személyi edző, sem versenysportoló. Hogy mi vagyok, az majd kiderül kicsit később (elárulom: egy totál hétköznapi, csak kicsit környezet- és öntudatosabb nőci).
b.) volt viszont segítségem: édesapám orvos és rendkívül jó tippeket és ötleteket adott, valamint az edzéssel kapcsolatban is fordulhattam hozzá bátran (bezony, mozgás nélkül nincs fogyás. És még sok minden más nélkül sincs).
c.) érdekel a pszichológia és az ezotéria. Érdekel továbbá a sport minden formája, beleértve a lélekre-tudatra gyakorolt fiziológiai és pszichológiai hatását is.
d.) van egy négy és fél éves lányom.
e.) sok személyes sztorit fogok írni.
f.) fényképeket is teszek be.
g.) egyetlen módszert sem reklámozok. Nem is egyetlent használtam. És nem kerül oltári összegekbe (nem is kerülhet, mert egyáltalán nem vagyok eleresztve anyagilag).
h.) szépek vagytok, csak nem hiszitek el magatokról!!! :o)
Lehet, hogy kicsit lassan fog menni mindent leírni, de a lányom születése óta az egész életfelfogásom megváltozott és több, mint négy év változását leírni sajnos nem megy gyorsan. És egyszerre sem. Vágjunk bele!
Legelőször is, mindenkinek:
A h.) pontot nem véletlenül hagytam utoljára – az a legfontosabb! Tapasztalatból tudom, hogy nem a mérleggel kell kezdeni először, hanem a tükörrel! Szörnyű, hogy a nők manapság soha nincsenek megelégedve magukkal, mindig más és más hibát fedeznek fel, mindig újra és újra ráfogják valamire, hogy miért nem felelnek meg saját maguknak. Kövér vagyok (a leggyakoribb), sovány vagyok, csúnya vagyok, hülye vagyok, bezzeg XY, milyen sikeres – satöbbi. Ez így nagyon elcsépeltnek hangzik, tudom én azt jól. Amikor a lányom megszületett, előtte a gyümölcskúrának köszönhetően 98 kiló voltam és utána is ugyanannyi… Úgy mentem haza a kórházból (előtte három héttel rúgott ki életem értelme, a gyermekem apja – lesz még róla szó, mert ő is sokat tett hízásom és fogyásom “érdekében”), hogy SOHA TÖBBÉ NEM ÉRDEKEL, HÁNY KILÓ VAGYOK! HA VALAKINEK NEM TETSZIK, NEM NÉZ RÁM! SOHA TÖBBÉ NEM FOGYÓKÚRÁZOK! SOHA TÖBBÉ NEM KELL OLYAN EMBER, AKINEK NEM ÚGY TETSZEM, AHOGY VAGYOK! Az első 6 hétben 18 kiló ment le rólam… El fogom mesélni, hogyan – tulajdonképpen ebben semmi érdekesség nincs, az idegtől egyszerűen nem voltam képes enni. De erről később bővebben. Végülis nem 18 kilót fogytam le összesen, hanem több, mint kétszer annyit. Azt már nem az idegtől.
A nagybetűs rész azért igényel némi magyarázatot. Nem arról van szó ugyanis, hogy most már aztán orrba-szájba lehet zabálni! Korántsem! Csupán az a lényege, hogy rájöttem: muszáj az életemen változtatnom, mert nem érzem jól magam a bőrömben (nem csak a kilók miatt!) és vonzott az egészséges életmód (nem vagyok kecske azért!). Lényege még ÖNMAGUNK ELFOGADÁSA is. Soha többé nem néztem úgy egy fehérnemű-reklámra, hogy “deszeretnékilyenvékonylenni”. Soha többé nem kértem M-es ruhát és SOHA TÖBBÉ NEM SZÉGYELLTEM, hogy minimum az L-es kellett (először 44-es). Ha egy boltban az eladók kisebb ruhát akartak rámsózni, egyszerűen kiröhögtem őket. “Kiscsillag, ez a karomra sem jön fel, mit kezdjek én ezzel?!” Büszke voltam magamra, mert megértettem, hogy NEM A SÚLY AZ EMBER ÉRTÉKEINEK LEGFŐBB MÉRCÉJE! Volt egy pici babám, akit egyedül szültem és anyukám segítségével ugyan, de egyedül neveltem. Jogi egyetemre jártam. Alkalmanként dolgoztam is és akiknek besegítettem, mindannyian meg voltak vele elégedve. A barátaim szerettek. Hirtelen fogtam fel, hogy nem attól leszek értékesebb és még szeretetre méltóbb, ha vékonyabb vagyok.
Azt is tudtam persze, hogy ekkora súllyal jóval kevesebb az esélyem a pasi-fogásra. De hol érdekelt az engem?! És ez az egészséges. Ha valaki kizárólag azért akar lefogyni, hogy egy férfinak tetsszen, az MOST HAGYJA ABBA AZ OLVASÁST! Nem azért kell lefogyni, mert a kiszemelt példánynak, a párunknak, vagy bárki másnak meg akarunk felelni. Azért kell lefogyni, hogy SAJÁT MAGUNKNAK megfeleljünk, hogy könnyedebben mozogjunk, hogy kapjunk levegőt, hogy le tudjunk hajolni, hogy két szatyor hazacipelése ne fullasszon ki bennünket, hogy ne legyen magas a vérnyomásunk… Sorolhatnám. Ha saját magunknak tetszünk, másnak is fogunk (itt vonatkoztassunk el a beteges önképtől. Nincs szó anorexiásokról és bulimiásokról)! Mert meglátszik rajtunk. Meglátszik rajtunk a jókedv, a vidámság, az egészen más kisugárzás. Az a férfi, aki kizárólag súlyra megy ki, nos, az felszínes. Akit az érdekel, hogy a barátnője bordái kilátsszanak, hogy egyetlen kiló felesleg se legyen rajta, az nem férfi. És az nem is nőt keres, csupán egy mutogatnivaló státusz-szimbólumot, akit ki lehet dobni, ha már lejárt a szavatossága.
Figyelem! Még egyszer megismétlem: mindez nem azt jelenti, hogy hanyagoljuk agyon magunkat! Nem! Nem! Törődni kell önmagunkkal. De nem csupán egyetlen – vélt vagy valós – negatív tulajdonságunk javításával, hanem az összképpel. És akkor sokkal könnyebben megy le az a fránya pluszkiló.
Muszáj még egyszer leírnom: a kulcs önmagunk elfogadása. EZT viszont senkinek nem lehet általánosságban elmagyarázni, mert ezt mindenkinek magának kell elérnie.
Hogy hogyan kezdtem neki? Gondolatban. Hazaértem, a tükör elé álltam és a következő gondolatok vertek gyökeret az agyamban:
a.) soha többé nem fogyókúrázom egyetlen pasi miatt sem, ha így nem kellek, ne kelljek sehogyan sem!
b.) mondjuk, így azért nem biztos, hogy bárkinek is kellenék, de MOST nem a pasizás ideje van, hanem önmagam rendbetételéé. Az életem rendbetételéé. Pasizni ráérek később is. Kicsit később.
c.) azt mondta egy szülésznő, hogy soha a büdös életben nem fogok tudni lefogyni. Hát ez hülye. Dehogyisnem. Simán. Merthogy rajta rajtamaradt. Jahh, kérem, az az ő baja.
d.) akkor hát… először is elmegyünk ruhát venni, mert semmi nem jön rám (s lőn. Turik. Elvégre is, ki fogom fogyni. Kizárólag olyan méretű ruhát vettem, amiben kényelmesen éreztem magam. Nem érdekelt a méret. A stílus viszont annál inkább. Nincs annál undorítóbb látvány, amikor a szűk farmer fölött akár egy centiméternyi hájika is kibuggyan… Fúúúj… De sok olyan lányt látok, ahol nem egy centi, hanem egy méter buggyan ki… Boááá… Ápol és eltakar – ez volt a jelmondatom. És egy példakép: Monsterrat Caballé – remélem, jól írtam a nevét. Ismeritek? Már meghalt szegényke, egy csudás hangú operaénekesnő volt. És kb. 130 kiló. És mindig csodáltam, micsoda csodálatos módon tudott öltözni. Egyetlen egy ruhadarabot vettem, ami egészen más volt: egy bézs színű, Betty Barclay (jól írtam?) nyári farmert. Mérete: 176-os!!! Úgy történt, hogy a turiban kiszúrtam a színét, kivettem, megláttam a méretet és elkezdtem röhögni. Aztán hirtelen abbahagytam. Rámeredtem. Ekkorára fogok lefogyni. Ekkorára. Pont ekkorára. Megnéztem a méretet és felpróbáltam. A térdem fölé jött föl. Nem tovább. Megvettem. Anyu otthon hülyének nézett, amikor megmutattam neki. Én pedig eltettem. És nagyon sokáig elő sem vettem, mert tudtam, hogy felesleges kudarcélményt okozni saját magamnak. De tudtam, hogy megvan. Észben tartottam.).
e.) ha már légiesen karcsú, agyonretusáltan vékony nem lehetek, akkor legyen más az erősségem. A bőröm. A fogaim. A hajam. A kezem. A lábam. (Innentől kezdve makulátlanul ápolt voltam).
——————————————-
Szóval, így kezdődött… 🙂
Ez egy elég rossz kép, telefonnal készült. Azért ki lehet venni 101 kilóm minden nyűgjét (de azt is, hogy még van valaki a pocakomban… 🙂 ):
Kincsnek :)
2008 május 14. | Szerző: hapcivirag
Jaj, dehogy baj! Ez itten kérem szépen a vélemények és a tapasztalatok gyűjtőhelye. 🙂
Van egy kozmetikus barátnőm, ő is csinál testtekercselést (fahéjas krémes múmiakínzás, de nekem nagyon jót tett még anno! Centikben volt mérhető! Viszont azóta undorodom a fahéjtól…), de ő sokkal drágábban veszi a fóliát (igaz, az bazi nagy tekercs)… Ha ezt tudom… Nyilván azt választottam volna. Így jártam… Deee… Mit szólnál egy fogadáshoz? 😀 Fogadjunk, hogy 2009. május 15-én legalább 10 kilóval leszel könnyebb! Ha nyerek, kérek egy 10 alkalmas tekercselést naggggyon alkalmi áron. Veszíteni meg, ha belemész, már két ok miatt sem szeretnék: a.) akkor nem fogytál 10 kilót, b.) lemaradok a múmiakezelésről…
Oldal ajánlása emailben
X