Lelkizés No. 2.

2008 május 13. | Szerző: hapcivirag |

 

Kincsnek, és a többieknek, akik nem fogadják el magukat olyannak, amilyenek:

Épp most olvastam az egyik fogyi-blogban, hogy az írója azért akar lefogyni, mert akkor majd megtalálja a nagy Ő-t.

Vajon hány nő van így ezzel?

Vajon hányan fogják rá valamire, ha ez vagy az nem akar sikerülni?

Vajon hányan fogják rá a kilóikra, ha a valami nem akar sikerülni?

Biztosan sokan.

Szerintem ez tök hibás. Én nem vagyok sem Isten, sem mindentudó. Én csak simán jól érzem magam a bőrömben, de ez nem attól van, hogy 62 kiló vagyok! Ez azért nagyban genetika is, legalábbis egy töltött galamb sosem fog nádszállá karcsúsodni, hanem inkább gatyás galambbá soványodik… Avagy gebévé. Ami sokkal kevésbé áll jól egy nőnek, mint a kis túlsúly, ámde mégis nőiesség.

Nem értem, hogy a túlsúly miért zárná ki a nőiességet??? Én 85 kilósan is jól éreztem magam a bőrömben. És a 62-t nagyon nehéz megszokni. Máig úgy vásárolok ruhát, hogy rendre kétszer akkora méretet viszek be először a próbafülkébe, mint amekkorára szükségem van, aztán meg jó nagyon nézek, hogy ni, lötyög rajtam… De hát évekig jó volt! Hát most nem… Próba nélkül meg ki van zárva a ruhavásárlás. Vagy leesik rólam, vagy nem jön fel… Hihihi.

Az önmagunk elfogadása korántsem egyenlő az ápolatlansággal! Sőt… 98 kilósan szoktam rá arra, hogy képes vagyok egy óránál is többet eltölteni a fürdőszobában. Mert, ha már túlsúlyos vagyok, legalább minden más stimmeljen! Akkor legyek szép (tehát: smink minden reggel). Akkor legyek stílusos (ez nem egyenlő az aranyárban mért ruhákkal. Turi-mániában szenvedek és maximum a kínai ruhákat engedhetem meg magamnak). Legyek ápolt és jó illatú.

Hogy honnan jött a „ha így nem kellek, ne kelljek máshogyan sem!” felfogás? Hát ez elég egyszerű. Vonatkoztassunk el a személyeskedéstől, nem fogom senkire sem. De nézzük. Ha egy pasinak kizárólag 62 kilósan kellek… Visszatérve az első mondatokra: akkor az a nagy Ő??? Szóval, ha egy pasinak csak 62 kilósan kellek, ez több idegszálrojtozást is felvet. Eleve képtelen vagyok egy kapcsolatban úgy feloldódni, ha folyton azon rettegek, mikor hízok akár egy kilót is és akkor majd biztosan jól nem fogok kelleni. Miért számít pont a kiló, amikor van sok más, ennél jóval fontosabb dolog is (úgymint tisztelet, szeretet, szerelem, miegymás…)? Eleget hallottam én olyanokat, hogy kistehén, mamutfenyőmókus sötöbö.

Eperm-nek üzenem (habár nem biztos, hogy olvasni fogja): szerinted Soma azért él boldog házasságban, mert nádszálkarcsú?! Nohiszen, ha a nagy Ők csak erre hajtanak… Naugyanmár… És ha nádszálkarcsún, gebén, vékonyan, soványan sem talál valaki magának megfelelő partnert, mire fogja? Hogy rosszul állnak a fogai? Vagy bandzsa? Vagy nagy az orra? Nem sok ez az önutálatból???

Ezt meg Kincsnek: Soma pont azért él boldogan, mert elfogadta önmagát. Tessék, itt az élő példa a rivaldafényből. Most magyarázzam?! Biztos vagyok benne, hogy ő jól érzi magát a bőrében – töltöttgalamb-típus, remekül öltözik, remek a humora, foglalkozik a lelkével, boldog a házassága, soroljam?! Az ápolatlanság igen messze áll tőle! Fogadni mernék, hogy sok gebe plázamacsek szíves-örömest cserélne vele! Jahh, hogy Somát emberszámba veszik és nem státuszszimbólumként mutogatják?! Oppá, bocsika… Hát erre írtam én, hogy ha túlsúllyal nem kellek, ne kelljek máshogyan se! Én nem óhajtok státuszszimbólum lenni. Most sem. Régen sem. Sohasem. Tehát, ha olyannal találkozom, aki efelé tendál, azt bizony menesztem (Jelentkező dumája: Mert őt csak jó kocsival, aranyakkal és jó nőkkel lehet látni. Hát akkor csá. Nem óhajtok beállni a sorba a jó kocsi és a fuksz után közvetlenül.).

Sajnos elég sztereotip felfogásunk van a túlsúlyról (direkt nem használom a kövérség szót): automatice a pörköltszagú, kinyúlt tréningruhás, lenőtt-festett hajú, fáradt, elsárkányosodott citromcápa-háziasszony ugrik be. Pedig nem erről van szó! A két dolog nem egyenlő!!!

Azt gondolom, hogy önmagunk elfogadása nem a kilóinknál kezdődik, hanem a tükörnél. Gyakorlat: állj a tükör elé, nézz a saját szemedbe. Nézegesd egy kicsit. Mondd ki a neved és azt: szeretlek és elfogadlak olyannak, amilyen vagy. – Na, megy? Hát nekem nem ment először. Elbőgtem magam. Saját magammal képtelen voltam igazán őszinte lenni és amikor erre kényszerültem, állati szar volt!!! Nem voltam képes szeretni saját magam!!! De ha én nem szeretem magam, akkor mástól ugyan hogyan várnám ezt el?! A tükör… Mindig akkor áll elé az ember, amikor valami csúnyaságról van szó. Csak úgy sosem. Sosem vesszük észre a szépet magunkon!!! Sosem! Tükör mikor kell? Ha kinyomsz egy pattanást, mert randa. Ha kiszeded a szemöldököd, mert kusza. Ha kifested magad, mert smink nélkül máximum szürkeegér vagy. Ha megnézed, hány kiló háj lóg rajtad… NEM! Ezt nem! Sose többet nem! Ha én nem veszem észre magamon a szépet, mástól hogy várjam el?! Hiszen én állok önmagamhoz a legközelebb! És önmagamnak sem tetszem?! Észre kell venni magunkon a szépet, barátságban kell lenni önmagunkkal – ezt meg kell tanulni, mert manapság mindenkit agyonkábítanak a műértékekkel.

Ugye-ugye, milyen messze van ettől az a pár kiló súlyfelesleg… 🙂

Egyébként azt gondolom és azt látom magamon, hogy ez egy hosszú folyamat. A fogyásra értem ezt. Mert nem arról van szó, hogy hipp-hopp, lenyomok 10 kilót aztán hűdejólesz. Nem. 10 kiló után sem lesz jobb, először is. Mert akkor majd jön valami más csúfság, ami nem tetszik és a körnek sosem lesz vége. Jobb fordítva kezdeni. Előbb elfogadom magam. Észre sem veszem és máris kevesebb étellel is beérem, mert nem vigaszból eszem.

NEM AZÉRT ÉLEK, HOGY EGYEK, HANEM AZÉRT ESZEM, HOGY ÉLJEK!

Másodszor: a hipp-hopp dolgoknak és az agyonkínzásnak mindig az a vége, hogy az ember jó, ha csak azt a tízest szedi vissza és nem a dupláját… Hát persze. Mert az a tízes önsanyargatás, amit nem lehet hosszú távon kibírni!

Szóval, amiről én írok, az nem egy gyorsan-sokat fogyókúra. Nem is kúra. Váltás. Eddig így éltem – ezután meg emígy. Semmi kúra nincs benne. Másképp élek. Ennek minden előnyével együtt. Nem a fogyás miatt váltottam első sorban. Ez jött. Szinte magától. Amiket itt leírok, azok csak kis segítségek voltak. ÉN (és mindenki egy én!!!) nem attól vagyok szép, ha sovány vagyok! Ráadásul én nem is vagyok sovány, mert a „manöken-alkathoz” még vagy 6 kilót le kéne dobnom. Hol érdekel az engem?!

Ezt a majd’ 40 kilót 4 év alatt adtam le. Hogy ez sok idő? Az első háromnegyed évben lement úgy 30, utána 3 évig stagnált a súlyom, majd az utolsó fél évben ment le a maradék 10. Nem sok idő. Minden relatív. Soha nem késő elkezdeni és így előbb-utóbb eljön az az időszak, amikor az ember már csak mosolyog a múlton. Ebben nem voltam türelmetlen, mert nem függött tőle semmi. Csak az, hogy én jól érezzem magam a bőrömben. Viszont éppen ezért a kitartásommal sem volt probléma. Nem sanyargattam magam, nem kínlódtam, nem vágyakoztam. Egyetlen dolog volt, ami bizonyosan sokat nyomott a latban: nagyon keveset ettem (megfigyeltétek már, ha az ember párkapcsolatban él, milyen könnyű hízni?! Fene a pasik száját, ők esznek lelkiismeret-furdalás nélkül, van pocakjuk is, de jól érzik magukat a kollektív teremtéskoronája-tudatban – önmagunk elfogadása, ugyebár… Hihihi. A csajok meg a sok főzőcskézés közben szépen felszednek egypár kilót. Tudom. Én is így jártam. Nem azt mondom, hogy soha többé nem főzök, hanem azt, hogy soha többé nem kóstolgatok!). Szóval, keveset ettem. Először is nem azért, mert ez volt a fogyókúra. Elsősorban az idegtől, de ugyanakkor tudatában voltam annak, hogy a kevés ételtől az ember gyomra kellemesen összeszűkül… Ami nem hátrány.

Van egy nagy hibám. Utálom telezabálni magam. Én azt nem tudom elképzelni, hogy családi összejövetelen azért egyek többet, mint ami jól esik, mert így illik… De már megszokták. Kétszer-háromszor bepróbálkoznak, aztán vállat vonnak és kész. Mindig épp csak annyit eszem, hogy ne legyek éhes. Apám szerint ez is a sikeres fogyás titka.

Még van nagy hibám. Utálom a sütiket. A csokit eleinte létfontosságú élelmiszernek tekintettem (hihi… pedig ez is mostanában volt…), mostanában havonta egyszer eszem. De a sütik… Áááá… A világból ki lehet kergetni egy krémessel. Brrr… Még a hideg is kiráz a gondolatától. Gondolom, ez most mintegy arculcsapásként ért minden sütiimádó és túlysúllyal küzdő embert – jahh, így könnyű! Hát, lehet. Sajnos nem tudom elképzelni, hogy mi a jó egy bazi nagy szelet csokitortában, mert én utálom.

Nna, megyek a lányomért az oviba.

Ui.: ez itt nem szentírás. Nem kinyilatkoztatás. Egyik bejegyzésem sem az. Csupán arról szól, én hogyan látom a világot, a kövérek és soványak világát. Szerintem mindannyian emberek vagyunk, nem a súlyunk határoz meg bennünket. Lehet egyetérteni a véleményemmel, lehet ellentmondani, lehet lesajnálni, bármit lehet. De a véleményemet elvenni úgysem tudja senki. 🙂